Iguaçu – a nagy viz

Az Iguaçu vízesés az Argentína és Brazília közötti határon fekszik egy 3 km hosszú törésvonal mentén. Ez a lenti kép mutatja, hogy mennyire pontosan határozták meg az országhatár vonalát: épp a folyó közepén. A híd is ennek megfelelően van félig kék-fehérre, félig sárga-zöldre festve.

A környéket valaha áthatolhatatlanul sűrű őserdők borították, csak a helyi törzsek éltek – sokáig háborítatlan nyugalomban - az erdő mélyén, így a vízesés nevét is a guarani indián törzs adta: nagy víz.

 Ennél egyszerűbben és jobban nem lehet ezt megnevezni, de erre csak akkor jössz rá, amikor szemben állsz a vízzel és valahogyan  átértékeled mindazt, amit eddig „nagy víznek” gondoltál.

Maga a vízesés igaziból egy  250-270 különálló zuhatagból álló vízesés-sorozat, mely nem csak méreteiben, de szépségében is páratlan. Hozama általában 1750 mᶟ/sec, de ottjártunkkor nagy esőzések és árvizek dúltak a környéken, ezért csaknem háromszorosára nőtt.

 A színe is mutatta a víz félelmetes erejét: sötét narancsos árnyalatban pompázott - épp úgy, mint nálunk a borvízforrások – cipelte, hordta magával a felkavart, vasércben gazdag vörös földet.

Mint minden természeti csodának, ennek a vízesésnek is van egy szép legendája, mely két fiatal indiánról szól. Volt egyszer egy  ügyes, bátor harcos fiatalember, Tarobá és egy gyönyörűséges fiatal leány, Naipi, aki nagyon szerette egymást. A baj csak az volt, hogy Naipi-t, mint a kaingang törzs legszebb leányát már elígérték a Tupá isten fiának, M’Boi-nak, aki egy kígyó testében élte életét.

Azon a napon, amikor a leányt át kellett volna adni az isteneknek, ő szerelmével együtt kenuba ült, s próbáltak együtt elmenekülni, hogy ne szakítsák szét őket. Persze  M’Boi ettől mérhetetlen haragra gerjedt, testét mélyre fúrta az Iguaçu medrébe, nagy örvényt gerjesztve, mely az egész folyó vizét magába szippantotta, s vele együtt a szerelmesek kenuját is.

Tarobá-t a szirten álló pálmafává változtatta M’Boi, s azzal büntette, hogy örökkön időkön át távolról kell bámulja szép szerelmét, aki a vízesés alján álló kősziklává változott az isteni átok nyomán.

Ez az örvénylő-zajló víznyelő a mai napig is látható, a neve az  „ördög torka”, itt van a legmagasabb vízesés is, az Union, amelyik több, mint 80 méteres. Ezen az egyetlen lyukon zuhog alá az egész Iguaçu-víztömeg fele.

 A jól megépített pallórendszeren egészen közel lehet menni, sőt egy kicsi részen még felette is lépkedsz...

...és elég félelmetes érzés a lábaidban, gyomrodban és a füledben egyszerre érezni a mérhetetlen dübörgést, meg a földrengéshez hasonlítható rezgést – de ez nyilván senkit nem tartott vissza attól, hogy többször is el-, meg visszatolongjon a keskeny pallón J.

Azt, hogy fényképezni alig lehetett, az szépen látszik a képeken is: akkora  a nedvesség és olyan erősen csap vissza az alázúduló víztömeg, hogy pillanatok alatt csuromvizes lesz mindened, beleértve a kamerát is. Még a legpraktikusabb megoldásnak a telefon számít, de az a tolongásban könnyen becsusszanhat a mélybe. Állítólag odalent annyi van már, hogy lehetne telefont bányászni...

A 150 méter széles és 700 méter hosszú Ördögtorok-szakadék mellett egy kis táblán Alfonso Ricciutto verse áll, mely arra biztat, hogy csak bámuld a csodát, nézz, érezz, engedd, hogy lenyűgözzön, de ne próbáld szavakban kifejezni amit érzel. Milyen igaz...

Első napunk az Iguaçu vízesés argentin oldalának bebarangolásával telt, ez egy egész napot igénylő programnak bizonyult, szépen végigjártuk a felső szintet...

...csodálkozva bámulva a messzi mélységbe, s elgondolkodva: vajon hogy tudnak megmaradni, hol tudnak kapaszkodni odalent ezek a fák, bokrok..

...mi készteti a fűcsomókat, hogy épp a legerősebben zajló örvények mentén zöldelljenek...

...s vajon mi tartja az összevissza repedezett, kiszögellő bazaltoszlopokat, s meddig bírják ezt a mindent elsöprő vízárat?

Járkálás közben érdekes állatokkal is találkoztunk, óriási  pókokkal...

...színes lepkékkel (és most ide csak néhányat másoltam be, hihetetlen, hogy mennyire sok lepke repked mindenfelé) ...

...mozdulatlanul figyelő, vadászó kormoránokkal...

...színes iguána-félékkel...

...meg leselkedő óriásgyíkokkal.

De leginkább szemtelen, tolakodó koatikkal...

...melyek teljesen ellepték a vendéglők környékét, nem restelltek még az asztalra se felmászni, hogy ételt csenjenek, s az sem zavarja őket, hogy érkezik a kisvonat...

...előtte még az egész banda szélsebesen átvonul.

Persze sem jaguárral, sem pumával nem találkoztunk. Azt mondta a vezetőnk, hogy a őket csak akkor lehet látni, ha láttatni akarják magukat. Volt már rá példa, hogy estefelé, amikor a nemzeti park már elcsendesedik, akkor valamelyik ösvény mellett kiül a jaguár az út szélére, mozdulatlanul bámul egyfelé, s úgy tesz, mintha egyedül lenne, nem is néz a némára dermedt emberek irányába. De jelzi, hogy itt ő a főnök – az történik, amit ő diktál. Az emberek általában akkor mernek először megmozdulni, amikor ő már felállt, s elegánsan beballagott a rengetegbe.

Aztán az alsó szintet jártuk végig, bőrig ázva, de be nem telve a sok csodával.

Közben nézegettük a szépséges virágokat...

...a fák közt bujkáló madarakat...

...s hatalmas felderítő munka nyomán megtaláltuk a világ legidegesítőbb kerregésének a forrását is, a kabócát. Ez egy fura, légyhez hasonló güzü, amelyiknek a hímje 120 szárnycsapást képes másodpercenként produkálni, s ez a mozgás beindítja a hangképzést, de olyan erősen, hogy több kilométerről is odavonzza a nőstényeket. Az az érdekes és egyben szomorú, hogy erre a párzási lehetőségre mindketten 17 évet várnak, ahhoz, hogy utána heteken belül elpusztuljanak. De hátrahagynak sok száz utódot, akik ugyanúgy 17 évet fognak várni életük egyetlen nászára. Miután a vezető ezt elmondta, már nem is zavart annyira a kerregés, inkább sajnáltuk a szegény legyeket.

Késő délután, a parkból kifelé haladva szép énekszót hallottunk – egy csoport gyerek és tizenéves fiatal indián dalokat énekelt gitárkísérettel: ők a guarani törzs tagjai, rezervációban élnek, s néha bejönnek a parkba egy kis plusz-jövedelemért. Persze, ma már mindannyian ruhát viselnek, de arcukon jól észlelhetők az indiánok jellegzetes vonásai.

A nap nem ért itt véget: még várt rám egy nagy élmény, s izgultam, hogy időben odaérjek a város szélén álló heliporthoz, mert  - egyszeri alkalom az életben – befizettem egy rövid helikopteres körre a vízesés felett.

Jó időben érkeztem, egyedül kellett várakoznom, mert a társaim közül senki nem akart hányingert az év utolsó napján, de engem a  lehetőség annyira csábított, hogy a rosszullét eszembe sem jutott. Négyen mehettünk egyszerre a géppel, s mire közelebb értünk elbámultam magam, mert  meglepetésemre a helit egy mosolygós pilótahölgy irányította...

...s még nagyobb meglepetésemre intett nekem, hogy üljek előre a pilóta mellé, így a lehető legjobb helyről élvezhettem a repülést! Nem volt ez egy hosszú út - ahogy felemelkedett a gép már látszott is a vízesést övező páraköd ...

...de a látványt nagyon élveztem. Nincs is amit mondjak róla, a képek mutatják, hogy nagyjából mit is éreztem odafent.

Itt az alsó képen jól lehet látni jobboldalt azt a pallót, amelyik az Ördögtorok-szakadékhoz vezetett, amelyiken több, mint egy kilométeren keresztül a hőbörgő víz felett mendegéltünk a cél felé, vigyázva, hogy ne nagyon nézzünk lefelé, mert akkor erősen szédített.

Baloldalt a brazil partszakasz látszik, ott a parkban is aszfaltozott utak vannak, könnyebb megközelíteni a bejáró pallókat.

Ez volt az első napunk, s másnap kellett volna a túloldalon sétálnunk, de az éjszaka leple alatt jó nagy eső kerekedett, s ez is maradt az egész napos programunk. Hiába is mentünk volna a vízeséshez, mert a nagy esőben-ködben semmit nem lehet látni ilyenkor, így maradt a séta a városka két főutcáján, s a rá merőleges utcákon – s jobb látnivalók híján nézegettük a sok szép, színpompás virágot....

 ...meg egyéb látnivalót, ami épp utunkba akadt J

Szerencsénkre estére eléggé kitisztult, így volt valami remény, hogy másnap - a délutáni indulásunk előtt - még a brazil oldalt is megnézhessük. Sűrű köd volt reggeliben, nehezen akart oszlani...

...de ha az ember nem adja fel és utolsó percig kitart, akkor valahol a ködön túl áttetszik a remény halovány sugara.

Annyit azért lehetett látni, hogy érzékeljük: mennyire fenséges látvány innen nézni a túloldalt. Egy sokkal átfogóbb, szélesebb panorámát lehet innen látni, mint a odaátról...

... és egészen különleges élményt nyújtott ezen az oldalon a vízesés közepén állni. Mindkét oldalnak meg van a maga varázsa, csodája, s mindkettő egészen más.

Hát, ha még a köd is hamarabb felszállt volna...

...de nem panaszkodom, mert vannak olyan időszakok, amikor a sűrű köd miatt napokig élvezhetetlen a látvány, hát ehhez képest mi nagyon szerencsések voltunk.

Aztán a látogatás legvégén egy átlátszó falú lifttel emelkedtünk vagy két emeletnyit, s közben oldalból nézhettük a ködbe vesző, vadul zubogó-dübörgő vízárat...

S erről a fantasztikus látványról az jutott eszembe, hogy

            „ Habár fölűl a gálya,

              S alúl a víznek árja,

              Azért a víz az úr!”